Kék ég, arany homok, Vörös Tenger

Távol az irodától. Térerő elvétve. Csak minden harmadnap vibrálnak a telefonok. Nem érkeznek az e-mailek. El sem hiszem, hogy tegnap még kosztümben és szűk blúzban feszengve, reménytelenül küzdöttem egész nap a kollégákkal.
Drasztikus a váltás!

Ameddig a szem ellát, égszínkék tenger. Fehér, homokos strand a lakatlan szigeteken. A sokat emlegetett korallzátonyok, és persze a halak, a káprázatos halak! Amiről eddig csak hallottam, vagy félájultan álmodoztam a televíziót bámulva, valósággá vált. Megelevenedett képeslapszerű álom: előttem a végtelen akvárium.
Most jövök rá, hogy itt otthon vagyok!

Milyen jó, hogy nem engedtem a csábításnak, amikor az egyhetes, medencés, parton heverészős, zsúfolt hotelre akartak rábeszélni! Ezt a hetet a természetnek szentelem. Hajókürt búgására ébredek: kezdődik egy újabb, szikrázóan napsütéses nap a tenger közepén. Reggeli után ugrom az első fejesemet. Feldob a sós víz, a nap szinte perzsel, és úgy döntök, le a víz alá! Sosem gondoltam, hogy ilyen befogadók és érdeklődők a halak, ezt mindenkinek látnia kellene! Eggyé válok a tengerrel.

Néhány vállalkozó kedvű, adrenalinvámpír utastársam már fel is öltözött, a vízben landolnak búvárruhában. Sosem gondoltam volna, hogy búvárkodni ilyen csodásan egyszerű lehet. Azt hittem, ez egy nehézkes sport: meghökkentő volt az irdatlan mennyiségű felszerelés, amit a nehéz búvárok magukra szednek. De a szörfruhához hasonló, kényelmes neoprén öltözéket és mellényt alig egy perc alatt kapják fel, és a palackból lélegzés sem olyan ördöngös dolog.

Alig várom, hogy átéljem a merülés élményét. Persze izgulok, a torkomban dobog a szívem, de a merülésvezető magabiztos. Eleinte furcsa érzés, ahogy a buborékok csilingelnek a fülem mellett, de gyorsan megszokom. A legmeglepőbb a csönd. Amint összezáródik fejem felett a víz, és elindulunk lefelé, megszűnik a külvilág. A halak olyan közel jönnek, mintha egyáltalán nem félnének. Az idő múlását nem érzékelem. A mozdulatok a gondolatokkal együtt lassulnak. Bármennyi időt el tudnék tölteni új barátaim társaságában: mozdulatlannak tűnő lebegésük, villámgyors reakcióik és szárazföldi jelzőkkel nehezen körülírható nyugalmuk ámulatba ejt. Ennyire még nem éreztem magam egynek a természettel. Kattognak a gépek, villannak a vakuk – barátaim az első felbukkanásomat fotózzák. Persze az én szám is fülig ér! A lebegés, a súlytalanság élménye, amiről eddig azt hittem, csak az űrben létezik, a víz alatti levegővétel, a halak érdeklődése. Éreztem, ahogy lelassult a pulzusom, ahogy befogadott a víz.… ez így, együtt hihetetlen.

Este tanulás a tanfolyamon, délelőtt merülés. Nem kell kivárni a következő nyaralást, csak pár nap, és búvár lehetek! Új kihívás, új feladat, és ezúttal csak magamnak akarok megfelelni.

Ülök a hajó orrában, és a naplementében gyönyörködöm. Már semmi sem a régi, az új szerelem túl szenvedélyes. A tenger fogalma új értelmet kapott. Persze mi nem széltől, sótól cserzett bőrű tengerészek, hanem luxuskörülmények között nyaraló utasok vagyunk. Hiába járunk a hajón álló héten át mezítláb a teakfa fedélzeten, nem sebesedik ki a talpunk. Az étteremben sem hagyjuk abba az élménybeszámolót, miközben szinte faljuk a tengeri halakból, rákokból, kagylókból, polipokból készült ételeket.

A kiadós vacsorát követően kényelmesen elnyújtózom a felső fedélzeten. Csatlakozik hozzánk egy tapasztalt búvár, elmeséli, nemrég temették azt a szafarihajót, amellyel még a 90-es évek vége felé elkezdte a merülést Vörös-tengeren. Akkortájt kisebb hajókat alakítottak át a szafari minimális igényei szerint. A lepergő festék, a zajos kompresszor, a rozsdás létra és az egyetlen, minduntalan elduguló vécé akkor nem számított különösnek. Körbenézek a légkondicionált kabinokkal felszerelt, hotelméretű, minden igényt kielégítő, úszó, ötcsillagos luxuscsodán. Egyiptomban egész szafarihajó-flotta áll rendelkezésre, évről évre egyre több luxushajót tesznek vízre. Egy ilyen akár húsz-harminc utast is ki tud szolgálni. Akár egy úszó szálloda.
A mi kabinjaink is franciaágyasak, tágas, fürdőszobás, igényes bútorokkal berendezettek. Kedvencem mégis a keleti hangulatot idéző „sisha” szoba volt, ahol esténként a vízipipa füstjét fújva osztottuk meg egymással a napi élményeket.

Újra az iroda. Még le sem ülök, előveszem a táskámból azt a naplementés fényképet, amikor megváltozott minden. Nekitámasztom a monitoromnak, és lassan belenyugszom, hogy már csak három hónapot kell várni, és ismét ott lehetek. Jöhet a roham. Felveszem a telefonomat, aláírom a rám hagyott szerződéseket, letöltöm a múlt heti e-mail-tengert. Hirtelen beesik egy óriáslevél, vagy húsz képet csatoltak hozzá. Egy kollégám küldi a túlsó épületből, együtt nyaraltunk. Fotók a hajóról, a sütésről, arról, ahogy bedobtuk a szakácsot a vízbe. Egy az első merülésemről, és arról, ahogy életem legjobb vízipipáját szívom. Elmosolyodom. Egész napra kitart ez a letörölhetetlen vidámság.

Tisza Éva és Völgyesi Lívia
(Crossroad Magazin április)

Fotók: Aquasub búváriskola